Cikkek

Hogyan hal meg az az egy ember?
Szerb Antal és társai

Forrás

Szellemes, mégis üres magyarázat a soá katolikussá áttért áldozatait, így Szerb Antalt, Sárközi Györgyöt, Halász Gábort, Radnóti Miklóst illetően, hogy keresztényként éltek, de zsidóként haltak meg. Bármennyire igaz, hogy a zsidó identitást kívülről kényszerítette rájuk a fajelmélet tébolya, mégsem lehet igaz, hogy élet és halál – minden teológiában egybeszőtt fogalmak – ennyire megkülönböztethető lenne. Mártírhaláluk ugyanis nemcsak fizikailag semmisítette meg őket, hanem egyszersmind öndefiníciójukban, társadalmi szerepfelfogásukban, asszimilációs hitükben. 

A Soá átírta a zsidó definícióját azzal is, hogy megvilágította a zsidóság mint társadalmi csoport létmódjainak történetét. Az egyenjogúsításról, az asszimilációról markánsan kiderült, hogy korántsem vezetett a teljes befogadáshoz, hogy a zsidóság mintegy hetedíziglen maradt meg páriának, még a parvenü-mód mutációjában is.

A zsidó lét paradoxonjában: az ősöktől menekülés is az autenticitásra vágyó küzdelem része lett. Az önmeghatározás vágya annál erősebb lett, minél nagyobb társadalmi nyomás nehezedett az egyénre. Az európai környezet a befogadást valójában a hit és a szolidaritás feladásának feltételeként szabta meg. Hannah Arendt szellemes mondása szerint a teljes beilleszkedés azzal a logikus következménnyel járhat, hogy a zsidó átveszi környezetének antiszemitizmusát is.

A zsidó lét ambivalenciájához, kivált a két világháború között, hozzátartozott az is, hogy az úgynevezett „társadalmi tekintet” nem fogadta el az egyéni önmeghatározottságot. A megkülönböztetés rejtetten, de a kívülállónak szóló pökhendiséggel jelentkezett. Szerb Antal friss szellemű és igencsak eredeti művét, a Hétköznapok és csodákat lekezelően fogadta a kritika, csaknem olyan modorban, mint amikor egy zsidó csúcsos föveg és megkülönböztető jelzés nélkül szökött ki a gettóból. A negyvenes években már a parlamentben tárgyalták Szerb Antal Magyar irodalomtörténetének kivonását az iskolákból.

A zsidó sors és megkülönböztetés tehát nem kímélte Prohászka Ottokár keresztfiát, Szerb Antalt. A zsidó származású írókat, Trianon után, mintha megjelölték volna. Kiutasították őket a tisztaszobából. Németh László már a Kisebbségben előtt kimondta: egy helyére szorított zsidó irodalom kezelhető, egy túlburjánzó vagy tán még a magyarság nevében jelentkező zsidóság szellemisége: elfogadhatatlan.

Pap Károly Zsidó sebek és bűnök című röpiratának híres vitájában is olyan fensőbbséges hangok szólaltak meg, amelyek ezt a helyére szorítást jelezték, például azzal az érvvel, hogy a zsidó irodalmárok arról írjanak, amit belülről ismernek, vagyis főleg a zsidó témákról. Már korábban is, 1930-ban Móricz Zsigmond ezért ünnepelte Komor András első regényét, a Fischmann S. utódait. Szerinte a Kiss Józseffel indult zsidó nemzedékek, a zsidó írók „keresztény allegóriákba öltöztették műveiket”. Komor András végre arról ír, aminek a lelkiségét jól ismeri, a zsidóságról.

A Nyugat kibontakozó vitájában Schöpflin Aladár válaszolt Móricznak: azzal, hogy az asszimilált személyiségek valójában már az asszimilált élettapasztalattal rendelkeznek, így bátran írhatnak a magyarságról is. Ez az érv egy sváb származású író kisebbségi véleménye volt. A többségi vélemény Móriczé volt, ő foglalta össze a kor előítéletét, az Ady által Korroborinak nevezett össztánc, a két jövevény nép, magyar és zsidó között véget ért, hazamentek a muzsikusok.

Végül Illyés Gyula fogalmazta meg az asszimilációs feltételt. A zsidóság „számra is hatalmas, gazdag nép, melyben egyetlen analfabéta sincs. Ilyen nagy népből félmilliót oly kicsiny és meggyengített nép, mint a magyar, csak akkor fogadhat magába, ha ez a hatalmas tömeg megtagad minden kapcsolatot a régi közösséggel, és tökéletesen vállalja az új sorsot. Ha ezt nem teszi, a határokon belül vagy nemzeti kisebbségbe kell vonulnia, ami számukra újfajta gettót jelent, vagy vándorol tovább. Kétlaki életet nem élhet, az bizonyos.”

A zsidó létezésnek a diaszpórában pedig épp az ambivalencia volt a természetes létformája. Akit zsidónak minősítettek származásának alapján, lojális volt a többségi társadalomhoz, kivált, ha kulturális öröksége a befogadó nemzeté volt. A zsidóság olykor élethívatásának tekintette az értékvilágok összehangolását, s ez volt vállalt ambivalenciájának tartalma.

A Trianon utáni időkben azonban minden sötét sarokból a „zsidókérdés” vészterhes szele fújt. A földkérdés, a szociális kérdés, a Népszövetség és a monetáris politika – valamennyit rászőtték a „zsidókérdés”-re. A korábbi antiszemitizmusokkal szemben a Hor­thy-korban az uralkodó, egyetemessé tágított megkülönböztetés a társadalmi diskurzus domináns hangja lett. Senki sem vonhatta ki magát végzetes hatása alól.

A megkülönböztetés, a törvény szentesítette kényszerű disszimiláció idején az önmeghatározás szerepe lecsökkent, akkor is, ha történetesen a „származását” vállalta az egyén, vagy éppen, mint Radnóti Miklós, aki az utolsó pillanatig egy kulturális magyarságtudat illúziójában élt. „S ha megölnek? Ezen ez sem változtat” – írta Radnóti híres levelében Komlós Aladárnak.

Ennek a gondolatnak a jegyében írta Vas István, Radnóti közeli barátja, hogy a költő nem-zsidóként pusztult el. „Mert igaz ugyan, hogy zsidóként ölték meg őt is, de ő nem zsidóként halt meg: az ő utolsó eklogáit, elégiáit, razglednicáit nem zsidó írta, nem is olyasvalaki, aki szabadulni akar a zsidóságtól – a tisztaságnak ezek a vérrel pecsételt remekművei olyan magaslatban szállnak, ahová föl sem hallatszik ez a vagylagos kérdés.”

Ezzel a kijelentéssel nehéz vitatkozni, mert kizárólagos identitások premisszáiból indult ki. Radnóti Miklós egyike volt a zsidóként megölt millióknak. A sorsa, mindenekfölött, zsidó sors volt, miként társaié, az ugyancsak katolizált Sárközi Györgyé vagy Halász Gáboré, éppen a csapdahelyzete folytán. A sorsválasztás lehetőségét ugyanis elzárta előttük az aktuális történelem.

További cikkek

Kafka hazatérése
Szombat Online

Kafka temetéséről jövet a gyászolók döbbenten észlelték, hogy az óváros tornyának órája megállt (Max Brod). Megpattant benne egy rugó. Jelképesen is, miképpen a valóságban, Kafka műve fölött megállt az idő. Jóslatait ugyan lefordították a diktatúrák fenyegetésére (Fritz Stern), ám ez az aktualizálás hatásos volt esetleg, de korántsem tartós.