Az eltűnt személyiség nyomában

A ​szerző önmagáról:
Ritka alkalom, hogy a kritikus egy nyúlfarknyi borítólap erejéig önmagáról írhat kritikát. Vagy tán mégis az az igazság, hogy minden másról írott kritika, tanulmány, esszé végül is magunkról szól, Másfél évtizede már, hogy írásaimmal renszeresen jelentkezem lapokban, folyóiratokban, könyvek utószavaival, tanulmánygyűjteményekben és monográfiák ívein. Mindig álöltözetben: mások munkáinak ürügyén. Jelent meg könyvem Henry Fieldingről – ez a XVIII. század regényirodalmának óriását idézte. Írtam Thackeray-ről, továbbkutatva a regény izgalmas, formátlannak rémlő formáját. Kiadtam egy útikönyvet tanulmányhőseim hazájáról, Angliáról. S most tanulmányaimat tereltem rendbe. Némelyikét az íróasztalfiók őrizte egy gyűjtő-kötet kiváltságos alkalmára; mások kevésbé hozzáférhető folyóiratok lapjain bújtak meg. Úgy érzem tehát: először jelennek meg ebben a kötetben. Eddig a tárgyat, a témát képviselték, amiről megszólaltak. Az írót akit bemutattak. Most és így, egy csokorban a szerzőjükkel is. Amikor túlnéz sémái határán és olvasmányai nyomába indulva megkeresi önmagát.