Örkény István (Budapest, 1912. április 5. – Budapest, 1979. július 24.)
Ha Örkény, akkor felemás, groteszk, mégis könnyfakasztó nevetés, szellemesség és tűpontos leírások; neve mára összeforrt az első megjelenése óta töretlen népszerűségnek örvendő Egyperces novellák műfajteremtő kötetével. A dobozoló Tóték alkotójának és a Macskajáték szerzőjének leveleiben visszaköszön a rá olyannyira jellemző éleslátó humor: ezt példázzák az Ungvári Tamáshoz írt sorai is. A leveleket át- meg átszövő irodalmi utalások, az összekacsintások és a játékosság egy eleven szakmai és személyes kapcsolat lenyomatai, mindeközben felvillantják az Örkény-szövegekből ismert nyelvi kreativitást és fesztelenséget.
Kettejük viszonyáról szólva nem mellékes, hogy Örkény Ungvári Tamás közbenjárásával ismerkedett meg harmadik feleségével, Radnóti Zsuzsa dramaturggal. Örkény a következőképpen emlékezett a számára sorsfordító eseményre: „Életem fordulópontja volt az a találkozás; a létezés mélypontján egy újjászületés kezdete. Talán ezt ünnepli meg, példás működéssel, rossz memóriám.” (Lázár István, Életrajzi beszélgetések, In: Örkény István, Párbeszéd a groteszkről, szerk. Radnóti Zsuzsa, 2020)
Ungvári Tamás a következőket írta a humor hiányáról:
„Elmondom, milyen hiánytól szenvedek. Közbeszédünkből és lassan magánéletünkből is eltűnt az incselkedés, a tréfa, a dévajság, a hecc. Mindenki olyan zord, mint egykor az ifjúkommunisták. Itt azok is a világtörténelem terhét cipelik gondterhelt vállukon, akik megmaradtak funkcionális analfabétának. Örkény István, nagy ugratások mestere, szárnysegédével, Cinivel (Karinthy), bárhol, ha jártak, vendégkönyvbe és külföldi nyilvános vizeldék falára Sőtér István professzor, akadémikus, miniszterhelyettes dagályos stílusában írtak álbejegyzéseket, gyermeteg rigmusokat. S amikor lebuktak, a hajdani Irodalmi Újságban egész oldalas nyilvános vezeklés litániájában megismételték a kópéságokat, valahogy így: helytelen volt, hogy azt írtuk más nevében az Akadémia üdülőjének vendégkönyvébe, hogy »szép is itt, jó is itt, dolgozgattam egy kicsit, Sőtér István miniszterhelyettes.«
De akkor is sok volt az undok ember. Csak annyit akartunk mindezzel a kis gonoszkodásokkal elmondani, hogy uraim ott fenn, a gőg magasában, bármikor lecsaphatunk. A szomorúságunkkal, gyógyíthatatlan komorságunkkal pedig nem leszünk egyetlen rendszer támasza sem, ránk nem számítsatok. Komolytalan bohémek és fecsegők, beszervezésre reménytelenek.”
(Ungvári Tamás, A Zuckerberg-galaxis, Scolar, Budapest, 2016, 72. o.)
A fenti idézetből kiérezni, hogy Ungvári Tamás a humor és az irónia révén közelített a pályatársakhoz, ezzel is kipuhatolva, kiket tekinthet hasonszőrűeknek, úgyszólván biztos pajzzsal rendelkezőknek. Örkénnyel kötött barátságát is leginkább a nevetés felforgató-ellenálló erejére alapozta, írásaiban nem szalasztva el a lehetőséget arra, hogy kiemelje az örkényi irónia markáns és időtálló sajátosságait.
„Minden irónia kétarcú, rejtélyes, többértelmű. Visszájáról más, mint a színéről. Brutalitásnak tetszik, amikor Örkénynél egy apa a saját fia oszladozó hullájának száját feszíti fel. A visszájáról ez a művészi kép, ez az elbeszélési idióma, akár szentimentálisnak is felfogható. Az áradó érzelmesség fegyelmezi magát így kegyetlenné a kifejezésben. S nem véletlen, hogy a novella hősnője az undor és a sírás ékrendező rohamában zokog. Iszonyat és érzelem, fantasztikum és irónia együtt adja ki a jelenség értelmét.
Az ironikus novellista voltaképp egy kérdező és csodálkozó értelem nevében szólal meg. A képtelen fordulatok sora csak laboratóriumi eszköz, műtéti segédlet. Az irónia megítélésében a legnagyobb hiba, ha a művész tárgyát és módszerét közvetlenül azonosítanánk a szemléletével, világnézetével. Ha az ironikus kegyetlenséget ír le — bizonnyal iszonyodik a kegyetlenségtől. Az undor ábrázolásával — maga is undorodik.
Az irónia lényege — írta Thomas Mann — a távolságtartás. S ő jött rá, hogy ez a dionüszosz-durvaságú látás voltaképp apollói. A baccháns ünnepet, a részeg tivornyát egy józan tekintet méri fel, a visszafojtott könnyek s az értelemhez fellebbező szomorúság művészetével.” (Ungvári Tamás, Egy modern elbeszélő. Örkény István novellái, Új Írás, 1966/11, 116–119.)
Páris, 12. 4. 1957.
Öreg fiu!
Már lassan három hete vagyunk eme nagy faluban, amelyet gyakorta a világ fővárosaként emlegetnek az ámulatba kelt utazók. Már tul vagyunk a legtöbb kuriozum csodálatán, persze azon még most is mosolygunk, hogy itt a kávéházakban mérik a szenet, a vendég beállít és azt mondja kérek 10 kg. koxot és egy erős cafe noárt. Dolgozni sok kedvem nincs, küldtem egy kis mozaikot a lapnak, azt sem tudom, megjelent-e. Ehelyett naponta nyakunkba vesszük a várost és megismerkedünk az összes muzeumokkal, városrészekkel. Azt hiszem két hét mulva jobban ismerjük majd a várost, mint a született párizsiak. Az első napok élményei oly sokszoros erővel rohantak meg, hogy néhány napig kábult voltam, de most már megszoktam a sok csillogást, a nagy nyüzsgést, sőt ahogy telik az idő egyre többet gondolok a mi jó öreg, kedves városunkra, mert hiszen a szívem mégiscsak Budapesté!
A mi párizsi apánk szegény, nagyon szegény, alig van pénze. Így tehát jóformán azt nézzük meg, amit Párizs ingyen nyujthat minden turistának, hogy krajcároskodjunk, mint életünkben még soha. Ez különösen nekem esik nehezemre, főleg a sok szép nőt, mulatót látva, mely a jópénzű idegenekből él. Node sebaj. Itt ha sok is az úr, a drágaság elég nagy otthon is, akik mindig hasra esnek, azt hiszik, hogy itt az utcai fákról is manna hullik le. Különben sokféle emberekkel találkozunk és ez a legfontosabb, mert az ember látóköre kitágul, nagyobb lélekzetet tud venni. Egyébként itt kint is minden csöndes, ami a magyar ügyet illeti. Az átlag francia ma már ... csak annyit foglalkozik velünk, mint mondjuk a Tűzfölddel...
Kedves Barátom!!! Most közben megkaptuk humoros, s egyben bölcs leveledet. Zsuzskának is nagyon tetszett firkálmányod és azt mondta, hogy minden pimaszságod ellenére is rokonszenves ember vagy! Szóval az írók a Lukácsba járnak?! Itt Párizsba mi is voltunk egy zuhanyzóban 90 frankért. Mondhatom, ez is franciás dolog, mert az összes fülkéből vidám fütyöléseket, meg áriákat hallgathattunk tisztálkodás közben.
Ja, még annyit, hogy könyvem kiadásáról tárgyalok, a lehetőség nem tul sok, annyival kedvezőbb, hogy van egy fordítóm egy magyarul kitűnően tudó francia nő.
Öne sem, amennyire rossz levélíró vagyok, ez a pár sor is nagy teljesítmény tőlem,
öllellek és várom ujabb tudósításodat M. O. nemi életéről.
Pista
Sokszor csókollak, a régi barátsággal Zsuzsa
